Megemlékezés Sértő Kálmán sírjánál – 2020. szeptember 27. – Budapest

Sértő Kálmán születésének 110. évfordulója lakalmából a hungarista költő tisztelői, köztük a Blood & Honour Hungária és az Örökzöld Október tagjai tartottak megemlékezést. A megemlékezők a temető főbejáratánál gyülekeztek, majd közösen vonultak a Magyar Villon sírjához.

Sértő Kálmán sírja



A rendezvényen felolvasásra került Nyikos Tibor verse:

Nyikos Tibor
Kálmánhoz

Eljöttünk Kálmán,
Mint jó testvérhez illik,
E márványtömb széléhez
Bocsánatot kérni.

Mert kevesen vagyunk,
Mert gyáva lett a világ,
Mert nem vittük tovább,
Mit egyszer ránk bíztál.

Nem vittük tovább
Az Eszmét és a Hitet,
Miért e Honban
Annyi vér öntetett.

Annyi magyar vér
Tán még sohasem
Hullott egykor,
Mikor rabszolga sorba
Került e Hon.

De itt vagyunk, nézd!
A bús lombok alatt
És együtt hallgatjuk,
Ahogy a fák susognak.

Susognak, fecsegnek
Egy szabadabb világról,
Mit megálmodtál egykor
A magyari pusztákról.

A magyari pusztákról
És annak népéről,
A Hazáról, Hitről
És az ősi szeretetről.

Az ősi Eszméről,
Mi körbe karol minket,
Ahogy itt állunk, nézd!
A Te néma sírod mellett.


Az Örökzöld Október Egyesület elnökének ünnepi beszédje:

Kedves Bajtársak, Testvérek!
Sértő Kálmán az 1930-as évek elején a Baranya megyei
Bisséről gyalogszerrel vágott neki az országútnak – zsebében
egy darab kenyérrel, hóna alatt gyűrött verses füzetével,
szívében az elnyomott zsellérnép tengernyi fájdalmával,
lelkében a magyar líra zengő ritmusával.
Sokan járták akkoriban az országutakat, hogy az ismeretlen
népi költészetet és ezen keresztül a falusi pacsirtaszót, a
patakok csobogását a magyar falvak sóhajtását, a földnélküli
zsellérek jajkiáltását megszólaltassák az irodalom lapjain. Sok
zsellér- és proletárfiú szemei égtek különös fényben, sok
magyar szívben lobbantak fel a faji, a népi, s a nemzeti érzés
őrtüzei és akkoriban még szép számmal voltak, akik izzó
hazaszeretetük, hősies életszemléletük, nemzeti öntudatuk
melldöngető hangoztatása mellett tenni is akartak valamit. Sértő
Kálmán ezek közül való volt.
Az akkori Budapest idegenszerű, teljesen posványba fulladt
szellemi életében, melynek a Lipótváros és a Japán kávéház
volt a melegágya, a faluról jött őstehetség csak úgy tudott
érvényesülni, ha beadta derekát. Ha célkitűzéseiből nem volt
hajlandó engedni, vagy megmérhette az országutat visszafelé
is, hogy talentuma örökre ködbe vesszen; vagy elnyelték a
külvárosok sikátorai és talán a bűn. Sokan akarták megtörni a
jeget és sokan belebuktak.
Sértő Kálmán első esetlen lépéseit az aszfaltvilágban siker
követte. A szalonbolsevizmus felé hajló akkori baloldal
felismerte tehetségét s az alig húsz éves, tapasztalatlan
parasztfiú hamarosan a magyarországi libamájszagú irodalom
szentélyében találta magát. Hatvany-Deutsch báró még a
tizennyolcas patkánylázadás idejéből jól ismert mecénás
előszobája volt az első állomás. Innen indult ki pályája a körúti
sajtó, a Társadalmunk, később a Színházi Élet

szerkesztőségein keresztül egészen a Moulin Rouge-ig.
Irodalmunk akkori vezérei minden erővel arra törekedtek, hogy
az egeket ostromló reményekkel kopogtató „parasztköltő”
veleszületett tehetségét mennél jobban kihasználják.
„Kosztolányi Dezső: Sértő Kálmán
Sértő Kálmán ösztövér füzete hever forgóasztalomon: Falusi
pillanat. Úgy érzem, kitűnő barátaim túlontúl elverték a port
ezen a született, nagyra hivatott költőn, aki húszesztendős
korában a maga hangján, senkihez se hasonlóan, ösztönösen
és mégis művésziesen szólal meg, harsány színekkel és érett
humorral. A bírálók mentségére szolgál, hogy valamennyien
egy félreértés jóhiszemű áldozatai. Inkább a kötet
beharangozójára ügyeltek, mint magukra a versekre. Azt
hallották, hogy egy őseredeti falusi csodagyermek hadat üzen a
városnak, s forradalmasítja a kötészetet. Az ilyen hírverés
ellenszenves. Engem is fölbőszít, ha azzal csalogatnak egy
hangversenyre, hogy valaki Beethovent az orrával fogja
zongorázni. Jó verseket írni mindenképp csoda. Nem kisebb
csoda, hogy egy dúsgazdag, világjárt, hat nyelven beszélő
földbirtokos jó verseket ír negyven- vagy hatvanéves korában,
mint az, hogy egy szegény, iskolázatlan baranyai parasztfiú ír jó
verseket húszéves korában. De ez is csoda. Sértő Kálmán
mentségére fölhozom, hogy ő mit se tehet a körötte zajgó
lármáról. Meglehetősen közönyös is iránta. Éles esze van.
Néhányszor beszélgettem vele, de sohase kaptam rajta valami
nyegleségen vagy butaságon. Nem kérkedik azzal, hogy a
szalonnát többre becsüli a csokoládénál, s azzal sem, hogy
nem tudja, mi fán terem a jambus. Az Áldott pillanat című verse
oly remekmű, melynek hamarjában nem is lelem párját.
Egyáltalán nem „népies” ez, nem „paraszti” vagy „pórias”,
hanem maga a lélegző természet, s annyira magyar, hogy
olvasása közben nem is erre vagy arra a nagy költőnkre
gondolok, hanem a testvérnépek ősi szemléletére, a Kalevelára
és a Kullervo énekeire. Aztán micsoda bátor képei vannak. A
nap „aranyzsír sugará”-ról beszél, karácsonykor pedig a kutya
szőre „cukros”, a bojtár ostoráról „sugárhalleluja pattan”, a pléh

Jézus „hószeplős”. Egyes dallamai feledhetetlenek. Ezt írja:
„Menetelő ifjúságom szép lázából írok”. Hittel vallom, hogy ez a
sötétszőke, domború homlokú fiatalember az Isten választottja.
Színházi Élet, 1933. március 26.”


Sértő Kálmán:
Jönnek a tehenek


Jönnek a tehenek este haza
S lassan rakódik úton a pata.
Szoros tolongás mozgatja őket
S rázzák a duzzadt dús emlőket.
Himbás kolomppal Csákó vezet,
Öregen vonszol zsíros jó tejet.
Villás a szarvuk, hátuk foltos,
Mind jámbor, békés, bús, bolondos.
Fejőke s asszony várja őket,
Kaput ismerő kócos főket.
Befordul mind a rendjén szépen
S alom vár rájuk frissen készen.

A pacsirtaszó és a patakok csobogása eleinte még
megszólalhatott a pesti lapok hasábjain, ameddig meg nem
fordult a divat, de a falusi nép már nem érdekelte az akkori
fővárost. Az irodalmi életben akkor már megnyilatkozó üzleti
szellem az esetlen parasztfiú fővárosi élményeit követelte a
porondra, a „Falusi pillanat” című verseskötetét a „Három év az
aszfalton” követte. Ez egy „visszaemlékezésnek” csúfolt
folytatásos napló volt a „Társadalmunk” című zsidószellemiségű
lapban. Most ebből idézek egy nagyon jellemző részletet:
„A hölgyek által elképelt zsidóságomon sokat gondolkoztam
az utóbbi hónapban. Maguk juttatták eszembe a falum
suttogását. Hogy apám édesanyja mindig pénz nélkül ment a
boltba – Ármin bácsihoz. Örökké ingyen kapott ecetet,

krumplicukrot, pendelymadzagot és faggyúgyertyát. Hét
különböző nemű gyermeke született az öreganyámnak. Ezek
mind feketevérűek, tövisszúrásra roppant érzékenyek,
álmodozó szeműek és furcsán, finoman szerelmeskedők voltak.
Apám úton-útfélen megcsalta az anyámat. Édesanyám
korholta az öreget és nem ismert rajta kívül más embert. Tehát
ha apám félvér zsidó, akkor én okvetlenül negyedrész zsidó
vagyok. Mert a közös gyerekszerkesztés törvénye csak így
fogható fel. Es én köszönöm az égnek, ha zsidó vér mocorog
bennem…”
Közben az alkohol őrölte-rombolta szervezetét. A Moulin
Rouge-ban töltött éjszakák végén, hajnal felé képes volt a
termet békaügetésben is megkerülni, ha az egyik bártündér úgy
kívánta. Minderről naplót kellett írnia a Társadalmunkban és
verseiben is egyre több tért hódított az erotika. Ebben az
időben ez kellett a megfertőzött ízlésű Budapestnek.
Pályagörbéje – miután pojácát csináltak belőle és a
végsőkig kihasználták – lefelé ívelt. Hamarosan kiadták az útját.
Így jutott el – éhezve és lerongyolódva – az Andrássy út egyik
padjára. Itt akadt rá egyik régi katonatársa, Kovács Laci – akit
rikkancskirálynak nevezett – aki karon ragadta és fölvitte az
Andrássy út 60-ba, a Hűség Házába.

Sértő Kálmán:
Kívánság


Kovács Laci barátomhoz,
a rikkancskirályhoz
Ott egyem meg a harcmezőn
az utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretőt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg,
hősen, az Úristen előtt…
Bizonytalanok most az órák,

titokba burkolt holnapok,
de gyűlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fűz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam őszi éjszakán…
38 IX 19
Szeretettel:
Sértő Kálmán
csontcsillagos baka

A hamu alatt már izzott a parázs. Fiala Ferenc, a
Nyilaskeresztes Párt sajtófőnöke régóta keserűen figyelte a
fiatal költő ámokfutását és most, a mélyponton a hóna alá nyúlt.

Sértő Kálmán:
Vándorbot és barát

(Fiala Ferencnek)


Akinek szíve hús és piros,
Agyondobálják sok kőszívvel,
Rossz szívek politikája ez,
Korán végezni árva szívvel.
Vigyázz! Néked is jó szíved van,
Messziről hallgatom verését,
Nem tudom hol vagy, verset írok,
Szívednek a szívem verését…
Hiába százezerszer férfi
Nálunk, mélán is tud nézni,
Rongyos tömeget, szegénylegényt,
Költőt szelíden végigmérni.
Adni, hol lehet, foltozni a
Mások bűnét, hétszer jaj annak,
Ki fogcsikorgatva érzi itt,

Magát az építő magyarnak…
Hetekig néha nem láthatlak,
De lélekkel örökké látlak,
Ismerem már az embereket,
Akármerre jársz, haza várlak.
Egy vándorbotom van már, és Te,
Be örülök, hogy nincsen másom,
Egy bot, egy ember elég barát,
Segíti vigasztalódásom…
Sose kérdeztem, édesanyád
Él-e, vagy haja hervad a porban,
De áldja meg érted az Isten,
Akárhol van, mert valahol van,
Segíts sorsomon még egy évig,
Pártolj, úgysem sokáig élek,
Verseket írni ődöngök itt,
Élve is megdicsőült lélek.

Új élet indult meg számára. Egyéni, könnyed lírája,
megkapó színes prózái ismét felszínre vetették. Ezúttal egy
boldogabb Magyarországról álmodó, dolgozó közösség
rajongott érte oly őszinte tisztelettel, ami egy valóban népi
talentummal megáldott, sorsüldözött, de népéhez hű, népéről
és népének éneklő fiatal költőnek kijár. Holta napjáig kitartott és
életét tudta volna áldozni azért a politikai irányzatért, melynek
követői felkarolták. De akkor már beteg volt. A baloldali
sajtótitánok társaságában töltött éjszakák nyomot hagytak
szervezetén. Tüdejét a magyar költők hagyományos átka
pusztította, később gégebajt is szerzett és verseit mások
olvasták fel a kultúresteken.
Ez a hirtelen „pálfordulás” a baloldali sajtóberkekben nem
maradt visszhangtalanul. Az a politikai, társadalmi és szellemi
irányzat, melynek vezetői annak idején az égig magasztalták,
most a földig becsmérelték.
„Túl korán őszülök, és egyenletes léptekkel ballagok a
leghűbb ápolónő: a magyar anyaföld karjaiba…” – ezekkel a bevezető szavakkal jelent meg utolsó verseskötete: a
„Gyászjelentés”.

Sértő Kálmán:
Gyászjelentés


Jelentem, hogy élek,
Hogyha nem is élek,
Vagy ha még élek is,
Alig-alig élek.
Lelkem vadgalamb lett,
Nem kíván repülni,
Sem a párját várni,
Csak pihenni, ülni.
Míg ellenszegültem
Az egész világgal,
Mosolyom akkor is
Terhelve volt gyásszal.
Idegen voltam a
Nagyváros jármában,
Elolvadtam fényben,
Züllésben, lármában,
Kik utánam jönnek,
Tán jobb sorsot érnek,
Nem hírt szereznek, de
Árát több kenyérnek.
Mert én alig ettem,
Ha sokat is ittam,
Dörmögtem, morogtam,
Harcoltam és sírtam.
Most már minden dühöm,
Álmom, vágyam renyhe,

Hasonlítok fehér,
Hulló hópehelyre.
Le kell hullnom, le kell,
Halálba olvadni,
Nem akarok én már
Semmit sem akarni.

Ez már a hattyúdala volt. Csengő líráját még közölték a
hungarista lapok, szelleme, alkotókedve friss maradt mindig, de
a teste rohamosan gyengült.
Tehetősebb hódolói Erdélybe vitték egészségének
helyreállítása végett. De Erdélyből már csak a holtteste tért
vissza.
1941 június 15-én hullott ki kezéből a toll. Temetésekor a
ravatalozó körül a hungarista képviselők csoportja, a
Turulszövetség, valamint a Nyilaskeresztes Párt díszszázada
és hódolóinak hatalmas, több ezer főnyi tömege mellett ott
voltak a rendőrségi riadóautók is.
Népi költő volt. Irodalmunk új irányának követője. De…
hungarista. Ezért letagadhatatlan népi volta ellenére az u.n.
„népi demokrácia” még 1945-ben indexre tette könyveit.
Fellelhető verseskötetei ugyanebben az évben zúzdába
kerültek.
Mint minden valódi művészléleknek, rengeteg ellensége
volt neki is. Az irigyek és politikai ellenségeinek beláthatatlan
siserahada mellett két komoly esztétikai ellenfele érdemel
említést feltétlenül.
Babits Mihály, a közismert poéta doctus volt az egyik, aki a
„Nyugat” című hírhedt baloldali irodalmi orgánumban már akkor
megtámadta, mikor a fiatal költő első lépéseit próbálgatta az
aszfaltvilágban.
„Új népiesség. – Egypár friss verseskönyv tanulságosan
szemlélteti ennek az úgynevezett «új népies iránynak»
eredendő-bűneit s veszélyeit. Költőik talán nem
«tehetségtelenek». Sértő Kálmánnak például eleven és színes
képlátása van. De hogy elront, elborít, betemet itt minden jobb

hatást a sok sújtás és cifrázás! Micsoda «falusi pillanat» ez! A
könyv legelső sorait olvasom: egy kis kétstrófás idillt a
lepénysütésről; s már kezdődik a mesterkélt jelzők kiabáló, sőt
álliteráló zuhataga. «Gazda emeli föl a konyhaküszöbön Barna
bütyökbimbós, vöröslángú kezét …» Ez a népiesség megölte
testvérét, az egyszerűséget. «Meghúzták az évek maguk.
Bizsereg a fene faruk», – mondja a költő. «Szöszi felhők
tertyegnek égen …», «Lődörög a ringó mellük», – mondja az
eprészőkről, nem tekintve pontos szójelentést és grammatikát
sem. S mit szóljak az ilyen kínrímekhez:
A szerelmes, nagy Petőfi,
gombolyag az esze rőfi …
Egyszerűség, vers, értelem, megsemmisülve félreáll e
körmönfont póriasság erőltetett hadonázása előtt, s még a
névelők is kényelmetlenül érzik magukat. A dal a falut zengi, de
az intim szegénység patriarkális színeit túlrikítják a durva és
furcsa pórkuriózumok, blazirt városi olvasók kedvéért mintegy
gombostűre tűzve: csődörherélés, tetűjárás, vagy tizenkétágú
köpések. Bevallom, szörnyűnek találom olykor ezt az etno-
pornográfikus költészetet, mely körülbelül olyan viszonyban
például van az Illyés Gyuláéval, mint Lisznyai volt Arany
Jánossal. A Lisznyaiak és Vas Gerebenek nem haltak ki, sőt
soha úgy el nem búrjánzottak, mint ma. Sértő Kálmánt olvasva
nem vagyunk mindig messze a «szotyogó szotty» és «rotyogó
rotty» poézisétől.”
Jellemző, hogy Babitsnak ezt a cikkét annak idején a Szent
István társulat által kiadott nyolcadik osztályos gimnáziumi
irodalomtörténeti tankönyv is megörökítette. Ez volt az első
komoly támadás, amit Sértő életében kapott. Noha Babits és
Sértő között e támadás kapcsán csak telefonbeszélgetés zajlott
le, a népi költő versben válaszolt a poéta doctusnak:
Elefántcsonttoronyban székelsz,
Könyvtár mindennap életed,
Diktátor-költő akarsz lenni,

S nem ismered az életet.

Igaza volt!
A másik ellenfél, vagy inkább rivális költőtárs, szintén népi
költő, aki a proletári sorsban tengette életét: József Attila. A
baloldal ma is József Attilát tartja a Magyar Villon-nak s őt
éppúgy magáénak vallotta a baloldali munkásság, mint Sértő
Kálmánt a hungaristák. József Attila osztályharcos
szociáldemokrata volt, tevékeny részt vett a pártéletben is és
verseiben is kifejezésre jutnak politikai elvei. Mint pl. a Külvárosi
éj c. kötete. Ő valóban a francia Villont választotta példaképül,
verseinek egy részét is magyarra fordította, de költészete távol
áll Villontól. Formájában és jellegében inkább Ady-szerűen
misztikus.
Sértő nem sokat hallhatott Villonról. Ady Endrében látta a
Nemzet prófétáját, őt akarta követni. Az Ady Endrét jellemző
misztikumba burkolt súlyos mondanivalók kifejezésre juttatása
azonban nem az ő tere volt. Verseit parasztosan kedves
egyszerűség, rusztikus kifejezési forma jellemezte, ősi
talentummal megáldott lírája valósággal kirobbant belőle,
mondanivalói burkolatlanul, szabadon és nyíltan törtek fel
szívéből. A fővárosban töltött évei derekán önkénytelenül is a
villoni cinizmus felé hajlott életszemlélete és ez jellemezte
verseit is, de főként prózáit. Ezért nyugodtan nevezhetjük Sértő
Kálmánt a valódi Magyar Villon-nak.
Jellemző az is, hogy a Hungarista Mozgalom sohasem
kívánta sem Sértő Kálmántól, sem más hungarista költőtől az
úgynevezett irányított költészet gyakorlását. Sértő Kálmán
politikailag meggyőződéses hungarista volt, de művészetében
az egész magyar népé és nemzeté, miként mi hungaristák is
valamennyien külön-külön is, közösen is a nemzeté vagyunk,
népünk képviselői, nemzetünk apostolai. Az „Utolsó roham”
című kizárólag irredenta Sértő-vers azonban elég ok arra, hogy
szerzőjét még most, halála után 79 évvel is agyonhallgassák.

Sértő Kálmán
Utolsó roham

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Egy ugrás és a nyakukon leszünk,
Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még,
Szemsugarunktól ruhájuk leég,
Vérében fetreng minden ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Mindent elsöprő lángot lehelünk,
Jaj annak, akit felkap fogsorunk,
Hegyen-völgyön át dögölni dobunk,
Szentkardos hadúr vezényel nekünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Villámokat szül lobogó szemünk,
Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll,
Hörgésrobajban arat a Halál,
A tigrisnél is vadabbak leszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Fogcsikorgató kérdezők leszünk,
Széttépték azt az angyali hazát,
Az öregisten legszebb bánatát,
Még csecsszopóknak sem kegyelmezünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Völgybe hegyeket temet a szelünk,
Lángba borul az arcunk, a karunk,
Mi lángseregek, magyarok vagyunk,
Hetvenhét világ jöhet ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.
Mikor utolsó rohamra megyünk,

Buzogányt, fokost, baltát lengetünk,
Az Isten reszket, elbújik a Nap,
Bocskoros sereg a fűbe harap,
Elvett jogokat százszor elveszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Nem lehet többé cicázni velünk,
Barikád hasad, hajránk, ha dörög,
Tolvajok fodros vére hömpölyög,
Hörgésekre csak tűzzel felelünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk!

E megemlékezés keretében távol áll tőlem a gondolat, hogy
Sértő Kálmán esztétikai ellenfeleit dorongoljam, hiszen ma már mindhárman békében élnek együtt odafönn a Magyar
Parnasszuson. Sértő Kálmán nevét azonban nem engedhetjük
a feledés homályába fullasztani, mert a Magyar Villon
elsősorban a miénk, lelkének politikai része hozzánk tartozik.
Legjobb bizonyíték erre a végrendeletének utolsó mondata:
„Nekem pedig, a meghalok, tűzzenek kihűlt szívem fölé egy
nyilaskeresztet…”
Köszönöm a figyelmet.

2020.09.27

Magyarelvű Mozgalom

Kitartás!

Vélemény, hozzászólás?